15:30
Hát mennyi minden történhet egy hétan az emberrel! Találkozhat álmai szerelmével, nyerhet a lottón, elveszítheti a családját, felkerekedhet és megváltoztathatja az életét örökre... Hát velem semmi ilyesmi nem történt. Attól eltekintve, hogy megint hadilábon állok magammal, és a világgal is, természetesen.
Voltam egy régi szobatársamnál és egyben exosztálytársamnál a hétvégén, és újabb bizonyítékát találtam annak, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a közösségi összejövetelekre: nem tudok berúgni. Majd egy liternyi bortól az ég egy adta világon semmi bajom nem... Semmi. Keserves. Még csak nem is lett melegem az amúgy krvahideg időben. Csak azt értem el a sok ivással, hogy a szél kifújta a szám, és mára gyógyult csak meg valamennyire.
Mondjuk nem ezért vagyok viágellenes hangulatban, hanem mert hülye vagyok. Tegnap este kezdődött a dolog, nálam ezek az érzések egyik percről a másikra jönnek elő.
Most pl olyasmin húztam fel magam, ami egyébként a legkedveltebb időtöltéseim közé tartozik: az RPG-n. Meg a usereken, többek közt, mint már mondtam, magamon. Tisztára nevetséges, miket problémázunk egy-egy karakteren, mintha az életünk múlna rajta, vagy a tisztességünk, vagy a franc tudja... Hogy most melyik play by lett lecsapva más kezéről, ki csinálja meg, és hogy ez nem lesz-e sok már, csináljam, ne csináljam, legyek szemét, ne legyek szemét, vállakjam-e be, ne vállaljam be, és akkor mihez kezdjünk a más oldalakon lévőkkel... Komolyan, mintha valami kihalóban lévő állatfajtának a tenyésztése lenne ez az egész, és keresnénk a kontárokat. Nevetséges, mennyire túlbonyolítjuk ezt az egészet, holott ezek csak kitalált dolgok. Mondom, dühítően nevetséges. És azért vagyok ennyire kiakadva, mert az életem semmiről nem szól, és képes vagyok ilyesmin kiakadni. Meg olyasmin is, amit le sem tudok írni.
Érezte már más is, hogy nem az emberi fajhoz tartozik? Hogy rossz helyre született, rossz testbe, rossz időben? Hogy senki sincs körülötte, akihez fordulhat? Hogy minden egyes közeli ismerőse csak egy idegen, akit valami furcsa üvegszál köt össze, ami bármelyik pillanatban összetörhet, és beleállhat a szívébe?
Az RPG azért jó, mert ott nézheted, hogy az, amit kitaláltál másnak, egy komplett sors, kapcsolatok, hogy alakulnak. Játszhatsz istent, ha úgy tetszik. Azt hiszem, én ezért csinálom. Vannak meggyötört, megtört, lelkileg mondhatni csonka karaktereim, de mindnek jóra fordul a sorsa előbb utóbb, és van, akinek eleve szép élete van, kisebb-nagyobb döccenőkkel. A fejemben száz élet forog, és élvezem látni, ahogy szerelmesek lesznek, ahogy munkájuk lesz, ahogy megvalósítják az álmaikat. A legszörnyűbb az egészben, hogy hiába mondja az ember, hogy akkor csináld te is, fogd magad, és indulj el... Azok az üvegszálak már úgy belemerültek a húsodba, hogy félsz, a másiknak okozol fájdalmat, ha kihúzod.
Ezért vagyok én olyan kicseszettül szomorú és dühös jelen pillanatban. Mert bort  iszom, de vizet prédikálok, gyáva vagyok, miközben azt hangoztatom, hogy bátornak kell lenni. Ha ennyire egyedül van az ember, kiért kéne bátornak lennem? 
Gyűlölöm, hogy senki sem tökéletes.
Ezt a számot játszom újra és újra. Kezdek teljesen... nem is tudom. Elkeseredni.

13:15
Pár dolog, most kivételesen nincs kedvem sokat pofázmányolni.

• A cseréket átnézegettem, és mivel az affik úgy ahogy vannak, mind levettek, azt én is újraindítottam. Minden joguk megvolt leszedni, elvégre hónapokig kuss volt, szóval igen. Ennek ellenére lehet jelentkezni, ha valaki úgy gondolja, érdemes.
• Jelentkeztem pár versenyre, mert hamarosan megint reklám fogja elcsúfítani az oldalt, azt meg nem szeretném, és inkább szerencsét próbálok pár lusta táblaversennyel.
• Hogy mit csinálok egyébként? TUMBLR *-* , PS, előtörténetet írok, reagot íok, spanyolt tanulok, mert megjött a kööönyv, amiből tanulhatook. *-* Bár nem tudom, miért vagyok így feldobva attól, hogy tanulhatok... Szerintem beteg leszek.
• Új kedvenc számom van, méghozzá az itt linkelt gyönyörűség, amit imáááádok énekelni, mert igen, éneklem. Állandóan. Szünet nélkül. És megy is!
• Új sorozatot kezdtem el, köszönhetően aaaa... na minek? IGEEN, tumblr. A Nikita a szerencsés, amit már akartam egyébként is, Maggie Q-t bírom, Shane Westet bírom, Lindsey Fonseca meg egy karakterem arca, tehát egyértelmű, hogy potenciális sorozat volt mindig is.

És most megyek is egy kis időre.

U.i.: Akkora balfsz vagyok, hogy elvesztettem a linkjét annak a pályázatnak, amire jelentkeztem. xDDDDDD (Y)
De ettől még mindig kiver a víz... *____*

 

00:??
Hát ilyenkor sem rontottam még a virtuális levegőt a baromságaimmal, de nem-tudok-aludniiii! Totál úgy érzem magam, mintha beszedtem volna valamit, úgyhogy mivel anyám és a kutya alszanak, a többi embert meg én küldtem el aludni már korán, mert hogy én úgysem megyek msnre, ezért nincs kihez beszélnem. Úgyhogy beszélek magamhoz, bár lenne hasznosabb dolgom is, de ehhez van kedvem. ^^ Jó kedvem van, fittnek mondjuk nem mondanám magam, de nem tudok aludni, pedig már kilenckor megcsináltam az ágyam (nem, nem most ácsoltam), hogy lefekszem, aztán BÁÁÁMMM - felélénkültem.
Hm, miről is beszéljek, miről... Óó, megvan!
Egy aszteroida közelíti meg a Földet, őőő... ma? Vagy már itt van? Mindegy, szóval mostanában, és olyan közel jön, hogy nagyon. Közelebb lesz a Földhöz, mint a GPS műholdak, na? EZT überelje valami űrszemét, hö. De nem fog becsapódni állítólag. Ééés a témát ki is veséztem és tüdőztem. Jöjjön egy másik.
Jelentkeztem egy novellaíró pályázatra, kábé húsz percre. Hogy miért? Igazából halvány lila fingom gőzöm sincsen. Ej, de csúnyán beszélek újabban. Szeretek írni egyébként, ez lehetett a katalizátor, bár eddig csak reagok, meg saját sztorik írogatása, utóbbinál csak kitalálása volt az, amit írásnak nevezhetek, meg a "filmkritikáim", ahogy a magazinnál mondják, dehát szerintem az nem az, mivel nem vagyok kritikus, csak egy szószátyár nőszemély, és kész. Az irományaim bölcsőjeként funkcionáló menüpont egyébként meg fog szűnni az új design érkezésével, meg úgy álle a szisztéma változik kicsit. Valószínűleg nem csak én gondolom úgy, hogy tök nagy kavarc az egész blog. Vagy igen? Óóó, ketten még jelentkeznek, hogy szerintük is, és... Hol vannak a többi látogatók? Oo
Amúgy rohamosan nő a látogatottság: kereken a triplájára nőtt, úgy látszik, ha pofázok, az vonzza az embereket, ki gondolta volna ezt egy blognál? :O Ez a triplája konkrétan kilenc (9) ember, legalábbis IP cím. Én azért büszke vagyok. ˇˇ
Az előtörténetet tegnap (ami negyed órája volt, mármint tegnap) nem írtam ám meg teljesen, a gif miatt. Amit ma fogok megmutogatni, hehe. Meg a kutyulámat is, aki itt terül el épp a lábam alatt, mint az Alföld. Mindjárt írok is egy verset róla na jó nem.
ÚÚÚRISTEEEEN mit szedtem be te jó ég nem iszom több kávét este vagy nem tudom de vv79tg45bv 2t t3pr97z 4t4 {}Ä]ť 29t2
Valami értelmeset kellene kezdenem magammal... Nem? (költői kérdés) Na jó, akkor filmezek kicsit.

***

1:15
Befejeztem az Éhséget. :((((((( Miért hiszem mindig, hogy egy igaz történetnek lehet jó vége is? M.F. ezzel már négy filmmel szerepel a listámon, mert ötcsillagos színész és hű. Közben megtaláltam az X-Men zenei albumát. *______* Na most már jócakát, népségek, remélem ma nem álmodom, hogy kivágják a szívem, és vizsgálgatják...

***

11:00
Nem álmodtam semmit, de eljöttem apámhoz mára egy kicsit. Megfuttatom a kutyámat, meg ilyenek, most viszont épp filmet nézek, méghozzá a Vizet az elefántnak című, ROBERT PATTINSONOS filmet. Nagybetűk nem az elragadtatásomat hivatottak tükrözni, hanem a bátorságom. És hogy ilyen kis tücsökpöcsmérteű ás hasznú infókat miért osztok meg, és egyáltalán, miért beszélek ilyen kibszott csúnyán, az rejtély.
Szerintem elfajzok.

***

14:30
aztamocskosrohadtiszonyatosanelképesztőmégiscsakjóleszezdemennyiretejóóóóóéég...

***

18:00
Na hoztam pár képet az én két édes kutyámról, bár a vizsla nem az enyém hivatalosan, de hát imádjuk egymást, hallgat rám, két hetente állandóan vele lógok, ma is foglalkoztam vele. ^^ A másik, a fekete meg a inyííím. *-* (Nem tudom, miért csilogtatom a szemem, mivel egy ördögi bestia, de na.) Katt a nagyobb képekért. A gifet később.

13:50
Nos hát, hivatalosan is kijelenthetem, hogy éppen tumblr függőségben szenvedek. Egy hete sincs, hogy rákaptam, és már vagy száz képet rebloggoltam, valamivel többet, és olyan szinten bele vagyok pistulva a dologba, hogy a tegnapi nap folyamán elkezdtem tanulmányozni a gif szerkesztés művészetét, de hogy ez mibe nem került... Hát először is konkrétan a fél napomba, mert letöltöttem ezt, olvasgattam azt (persze angolul, hát magyarul miért is találnék leírást, ami használható?), videókat, tutorialokat nézegettem, aztán amint felvillant a fény a fejem felett, elkezdtem tervezgetni, milyen filmekből fogok csinálni. Mindeközben tovább próbálkoztam az új dizájnnal (körülbelül 10 percig), befejeztem a Becstelen Brigantykat (még mindig imádom, pedig Tarantino, akit viszont nem), megírtam egy fél reagot (elég silány, pedig első reag a karakterrel), és elkezdtem a Hunger azaz Éhség című filmet (szeressük Michael Fassbendert, ez van, a film meg brutál, de fura: nem is tűnik fel, hogy minden második faszi meztelen, mert a film BRU-TÁ-LIS, csak erős idegzetűeknek, akik nem kapnak dührohamot az eseményektől, mint én), és ezen felül kettőig msneztem, tehát jóóó nagyot aludtam. Fél kilencig, akkor ugyanis a kutyám, édesdrágadaniel, aki persze igazából Dante, de ez mindegy, én már denielnek vagy daninak hívom, szóval mind a tizenöt kilójával rám vetette magát nagy örömében, hogy együtt ébredt velem. Én éppen azt álmodtam, hogy kivágták a szívemet vizsgálat miatt, míg ébren figyeltem a dolgot, és be voltam szarva, mert figyelték a keringést, elszorítgatták az artériákat, aztán a SZEMÖLDÖKÖMET vizsgálták, mert a szívemmel nem volt semmi baj, és visszatették. Ami durva, hogy éreztem, hogy kivágják, de nem fájt, csak kellemetlen volt, és érzékeny a helye. Egy fura, babapelenkázószerű cuccra kellett úgy hátradőlnöm, hogy előtte ültem egy széken, és vmi gép vágta fel a mellkasom. Fura volt na, de nem félelmetes nagyon. A doki meg vmi öreg fószer... -.- Na mindegy, a lényeg, hogy a tegnapi napom eseménydús volt agyilag, de a mai is halad.
Regisztráltam egy másik tumblrt is a leendő gifeknek, amiket csinálok, folytattam az Éhséget, és reblogoltam megint, és ettem csipszet - ROSSZ VAMPKA -, sőt voltam sétálni is a kutyámmal, aki egy édes kis dög, és teszek fel képet róla, meg a másik szívem csücskéről, aki sajnos apámnál van kertben, mivel vizsla és nagy, de imádom őt is. ^^ Terveim szerint ma befejezem a tegnapi reagot (amihez csináltam doHtml-t, nagyon jó vagyok), írok egy előtörténetet, befejezem az Éhséget, ha bírom gyomorral (Michael Fassbender filmográfiája is egyébként lasssan megvan, és :OOOO NAGYON jó színész *-*), aztán folytatom a My Blueberry Nights-ot, mert elkezdtem azt is, és kevesebbet fogok beszélni. Mert hogy szófosásom van, mert túl sokkávét ittam, ami nem igaz, kávéból sosem elég, és megtanultam gifet csinálni, naaaagyonjóóóóvagyook. 8D ÉS! Hnap vagy holnapután jön a spanyolkönyvem, amiből nyáron meg akarok tanulni spanyolul. *-*
ŰŰŰŰŰŰŰ nagyon pörgök gyerekek, nagyon pörgök... :D
És ezeket hallgatom épp szarrá, mert vááóóók... 8) Divatzeneribanc lettem nyárra, mint mindig. XDD de komolyan, nyaranta mindig ilyen kis izéket hallgatok, mert jól esik, és jó őket dúdolgatni is. ^^

A kórházat még mindig nem hívtam fel, le fognak cseszni. xDDDD (Y)

***

23:00
Elkészült életem első gif formátumú képe, muhahahaaaa, kerek öt órát vett igénybe az elkészítése, mert Leptop sajnos szó szerint agyatlan az ilyen bonyolult műveletekhez... Holnap megmutatom, de hát ha már tumblr függő lettem keményen, persze, hogy ott is látható lesz. Pamparamparam....

23:59
Nem tudok aludni b@sszameg. Már elnézést. Úgyhogy eeeezthallgatoooom. SZARRÁ. Bocsánat.  :Q *-* Uh uh uh uuuh... Miért van az, hogy napról napra jobban szeretem ezt a filmet? Fassavoy a hibás, tuti.  (Ez már holnapi bejegyzés is lehetne, de nem. Hehehe. Úgy volt, hogy tízkor alszom ám, de nem tudom, mi lett velem. Oo )

17:45
Kiírtam magamból egy időre a dolgokat, azt hiszem, már ami kevésbé kedves és biztató dolgokat illeti, szóval nem ártana, ha valami jót is mesélnék annak a pár embernek, aki néha erre jár. Véletlenül. Minden szökőévben. XD Na de mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg: hogy nincs semmi olyasmi, amit ha most leírnék, és valaki csak úgy beleolvasna, elmosolyodna, hogy hú, de jó neki, örülök. :) (<- ezt a szmájlit pedig nem szeretem, nem tudom, más hogy van vele, de olyan személytelen, meg ijesztő, komolyan, fujj)
De azért most nem panaszkodni, utálkozni, meg a virtuális teret besötétíteni, jöttem, hanem kicsit örülni annak, hogy a napjaim nem telnek teljesen feleslegesen. Lenn vagyok a Balatonnál, anyám, öcsém és kutyám társaságában, és mivel nekem nap- és pocsolyaiszonyom van, ezért nem megyek strandra a cseszett forróságba minden délután, hanem netezgetek, meg... őőő... igen. Netezgetek. És ha az ember netezgetik, és szeret írni, mint jómagam, akkor neki is áll, ha végre nyugton hagyják, a kutyám pedig nem sűrűn dörren rám, hogy na most akkor mosogass el, vagy hadd netezzek kicsit, vagy héé, beszélgessünk/kártyázzunk. Tehát első jó hír: reagok. Avatatlan embereknek rövid magyarázat: szerepjátékos posztok. Aki járt már erre és csak egy kicsit is körülnézett, az tudja, hogy én most három éve mondhatjuk, hogy aktívan szerepjátszom. Persze vannak időszakok, mikor hetekre eltűnök, máskor naponta három-négy, ezer szó feletti, egész normális reagot sikerül kisajtolnom magamból. Jelenleg baby steps-ben haladok: naponta egy bőven elég. Kicsit besokalltam az utóbbi időben, rengeteg karakterem született. Élvezem velük a játékot (ami nem, nem olyan, mintha ÉN lennék, inkább olyan számomra, mintha filmet írnék és rendeznék egyszerre), de a közel húsz különböző személyiségű, korú és nemű embert kijátszani... Fárasztó. Ráadásul kiderült, hogy ilyen téren maximalista vagyok, tehát szarnak látszó reagot nem engedek ki az éterbe, inkább kitörlöm a picsbe. Hát igen, hülye vagyok, tudjuk. De megint sokat pofázok... Első jó dolog tehát számomra, hogy megint van ihletem, időm és türelmem írni, a visszajelzések szerint jókat is.
Második: tumblr. Nem tudom, mennyire népszerű ez igazából kicsiny hazánkban, engem egy barátom szoktatott rá úgymond, de nem is bánom, mivel olyan cuccokat találni, hogy... :OO Pl, mint ezt itt, és ez a gif tényleg csak egy a sokEZERből. Ez egy kevésbé hosszú, de szeretem az arcokat, szerintem némi gondolkozás után mindenki rájön, miért. Ha mégsem, olvassa vissza az előző írásom.

Tegnap konkrétan három órát nézelődtem, de én csinálni is szoktam dolgokat, leginkább magamnak, például a kedvenc színészeimről/pasijaimról egy sorozat, amin napszemcsiben vannak, mert napszemüveg-fétisben szenvedek. Egy faszi napszemcsiben, és kész vagyok. Tehát kettő: tumbi-aktivitásom is emelkedik. X-Men GIFekkel van tele egyébként a blogom. És ha már itt vagyok, ki is teszem oda a sok kis képhez a saját tumbim linkjét, aztán lesse, aki kukkolni akar.
És végül három: filmeket is tudok nézni, könyveket is tudok olvasni, agyba-főbe. Megnéztem a héten a Sast, a London Boulvardot, a Csata:Los Angelest, csak hogyy párat említsek, de a sor nem ér ezekkel véget, és nem is fog reményeim szerint. Könyvek terén ugye a Jane Eyre és a 13 okom volt, ezek voltak meg éppen, most az Üvöltő szeleket kezdem el.
És hogy honnan ez a sok energia? Fogalmam sincs, pedig a Hold is fogyóban... Azt hiszem, ez az önfelismerés dolog, amiben hol lubickolok vidáman, hol úgy érzem, belefulladok, nos, ez ad egy adag enerdzsit, és elhiteti az emberrel, hogy képes bármire, amit meg akar csinálni. Én igazából fogalmam sincs, mit akarok csinálni, de a csöndben, egyedül, miközben olyan hangosan énekelek, mint egy operaénekes (csodálom, hogy a szomszédok még nem szóltak) előtör belőlem az alkothatnék, és mivel senki sem zavar meg benne, ezért alkotok is. Ennek kárára mondjuk nem msn-ezek, és a családi életből is tökéletesen kivonom magam, de azt veszem észre, hogy másnak is feltűnik a dolog, és már nem próbálják megérteni, mi van velem. Kezdik feladni, ami leginkább jó dolog. Néha már unom a harcot velük.
Az ígérgetett dizájnra mondjuk pont kevesebb hangsúlyt fektettem, mert mint mondtam, a kódolásbéli tehetségem - ami soha nem is létezett - elkopott, és most épp nem tanulni akarok megint, hanem azt használni, amit már tudok.

Visszaolvasva ezeket a bejegyzéseket... Csak nekem fura mindig, amiket írok? Úgy értem más, mikor blogol, és visszaolvassa, nem csodálkozik, hogy miket ír le? Lehet, hogy nem kéne hallanom a választ... XD Minden esetre a mai napom mondhatni derűsen telik, ez is egy olyan huszonnégy óra, mikor kikezdhetetlennek érzem magam, ami jó. Ettől mintha biztonságban érezném magam, leginkább ilyen érzés, biztonságra pedig mindenkinek szüksége van. Nem is hittem el, amíg meg nem találtam, míg a legtöbb ember másban keresi, én magamban találtam meg. Szerintem ez egy jobb megoldás, bár kevésbé szociális, az tuti.
Ja, és ma kellett volna kórházba mennem, de nyaralok, és upsz... Hát valahogy elfelejtettem ezt megemlíteni nekik.

18:40
Brutális.
Milyen érdekes szó, nem? Brutális. Brutalitás. Mindenkinek az erőszak jut róla eszébe, valami durva, valami kegyetlen, valami kellemetlen, valami, ami rossz. Nos, én eljutok lassan minden nap arra a szintre, hogy úgy érzem, az életem kezd brutálissá válni, és az életemmel együtt én magam is.
Nemrég láttam az X-Men: Az Elsők című filmet. Mielőtt megnéztem, egy illető, akit barátomnak tartok, azt mondta, szerinte Erik (a későbbi Magneto) karakterével fogok szimpatizálni, mert ha jól rémlik, azt mondta, szerinte hasonlítok rá egy kicsit, mivel én is lázadó vagyok, meg ilyesmi. Mindezt jó szándékkal mondta, ezt tudom jól, de először nem értettem vele egyet, bár ezt nem mondtam meg neki. Nem értettem egyet azzal, mikor azt mondta, hogy hasonlóak vagyunk, én nem éreztem magam igazán keserűnek, megtörtnek, nem éreztem a jogot, hogy ilyen legyek, még ha a lelkem mélyén kicsit szerettem volna talán ilyen elveszett lenni. Tudjátok, összeomlani és tombolni, nem foglalkozni a következményekkel, nem törődni a világgal, csak a céllal, ami még éltet, legyen az akár a bosszú, mint Erik karaktere esetében. Bennem nincs bosszúszomj, legalábbis azt hiszem, nincs. Senki sem követett el ellenem semmi olyasmit, ami megbocsáthatatlan lenne; amit még fájdalmasabb reakcióval kéne büntetnem. Sosem szerettem bántani másokat, habár tény, hogy igazán nem is segítettem soha senkin. De most egyelőre nem ez a lényeg. Ez most egy hosszú bejegyzés lesz.
Nem is olyan rég elég nagy változáson mentem keresztül, mint azt már írtam, bár a blog, és ezzel az életemnek igenis egy kis részét elzártam a látogatók elől, éppen ezért: mert az már nem teljesen én vagyok. Azok a régi bejegyzések tele voltak keserűséggel, tehetetlenséggel, átkozódással, mindazzal, ami most is bennem van, csak épp most már nem a virtuális világba eresztem ki ezeket a mérgeket, hanem a környezetembe pumpálom. Hogy miért? Mert, mint mondtam megváltoztam, de ez a kifejezés nem a legpontosabb. Elmondom, hogy érzek éppen.
Egyszerű: úgy érzem magam, ahogy régen szerettem volna. Még nem tökéletes a dolog, még nem érzem magam annyira legyőzhetetlennek és kikezdhetetlennek, mint amilyen állapotot mindig is el akartam érni, de határozottan más vagyok, mint egy éve, vagy tíz éve voltam. Hogy ezt honnan tudom? Ma az anyám az ebédnél közölte, hogy mikor kölcsönadtam neki a laptopomat, ő belépett a Facebookomra, és elolvasta a levelezésemet.
Nem mondom, hogy ez meglepett, vártam, hogy ez lesz, mondhatni izgatottan vártam a pillanatot, mikor ragadja meg az alkalmat, amit ő fegyvernek és lehetőségnek hisz, és kutakodik kicsit a lánya életében. A lányáéban, akit egyáltalán nem ismer. Tegnap este kijelentette - megint - hogy engem muszáj megnéznie egy pszichológusnak, mert unja a világszemléletemet, hogy beteg vagyok. Kinevettem, és őszintén. Nem volt bennem keserűség ezt illetően, mert tudom jól, hogy miként tekint rám, és tudom, hogy a furcsa kis irtózása ellenére szeret engem, és azt is tudja, hogy én nem szeretem őt. Ezt is ki merem már mondani, bár nem minden szomorúság nélkül. Én szeretném szeretni az anyám, az apám, a nagyszüleim, a rokonaim, de nem tudok mit tenni: nem megy. Minden nap úgy érzem, hogy nem csak hogy nem egy vérvonalból származunk, de még csak nem is egy fajból, és ezt a legtöbb emberrel kapcsolatban ki tudom jelenteni. Nagyon, nagyon kevés ember van, akivel szívesen beszélek, de egy sincs, akire rábíznám az életemet, és ezért nem engedek senkit sem túl közel magamhoz. Mert tudom, hogy ha túlzottan megkedvelnek, akkor elvárják, hogy megbízzam bennük, holott nem fogok. Egyszerűen képtelen vagyok megbízni másban, és megszeretni, úgy igazán szeretni és ragaszkodni valakihez. Ilyen a természetem: rideg és magányos. Ezzel egyedül az a bajom, hogy senki sem akarja felfogni és megérteni, hogy nekem ez így tökéletes. Az emberek 99%-ának szüksége van társaságra, kapcsolatokra, szocializációra. Én ezt megértem, elfogadom, de miért nem tudja ebből a 99 embernek csak a fele elfogadni, hogy én nem így működöm? Ezen mondjuk nem húzom már fel magam, semmi értelme nincsen. Tudom, hogy furcsának tartanak, ráadásul még csak szép sem vagyok, hogy ellensúlyozzam ezt a "hibám". Mert ugye, ami más, az nem jó, attól félni kell, azt ki kell írtani. És vissza is kanyarodtam a Magneto-témához.
Pár hete még úgy éreztem, megváltoztam, hogy igazán kezdek önmagam lenni, de még akkor nem láttam a párhuzamot köztem, és a képregényszéria egyik főszereplője közt, ma viszont mint a mesékben, egy újabb villanykörte gyúlt ki a fejem felett. Mert igenis hasonlítok az elárvult, megvadult, magányos és elborult fickóhoz. Nem vagyok árva, mindegyik szülőm, sőt nagyszüleim is mind egy szálig egészségesek és még az egyik dédnagyanyám is él. Szóval gyakorlatban nem vagyok árva, mégis... Egyetlen felmenőmhöz sem fordulhatok a problémáimmal, mind úgy tekint rám, mint egy állatra, amelyik megszólalt. És most nem túlzok. Ha önmagamat adom, akkor azt mondják, nyers vagyok, bunkó, önző, durva, és közben nevetnek, mintha ez bók lenne. Ami azt illeti, kezdem azt hinni, hogy ez így is van. Nemrég csináltam egy tesztet, akkor két egymást követő nap olyasmi jött ki, ami ugyan összeegyeztethető volt, de szerettem volna csak az egyik kategóriába tartozni. A fent említett barátommal sokat gondolkoztunk, melyikbe tartozhatok, és m amár tudom, hogy az egyik a régi énem egy darabja volt, azé, aki ha nem is minden áron, de meg akart felelni az embereknek. A másik kategória embereire jellemző az arrogancia, akkor ezt nem fogadtam el. Nem éreztem magam arrogánsnak és nagyképűnek, nem éreztem magam jobbnak, mint az emberek? Dehogynem. Mindig is valamivel többre tartottam magam a legtöbb embernél, csak úgy tettem, mintha ez valami elszállt baromság, agyrém lenne, úgy gondoltam, ez mindenkiben megvan. Aztán rádöbbentem, hogy nem igaz, az arrogancia ritka dolog, és hogy az arrogancia olyan kifinomult valami, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Lehet, hogy nagy a pofád, lehet, hogy imádod magad, lehet, hogy azt hiszed, okosabb vagy a legtöbb embernél, de ez még nem jelenti azt, hogy arrogáns vagy. Magneto arrogáns volt, olyan csendes, finom módszerrel sugallta az embereknek, hogy ő jobb, ő többet ér náluk, hogy sokáig senki sem vethette a szemére. Én is ezt csináltam. Húsz évig viselkedtem úgy, mintha egy lennék a sok közül, túl sokáig. Addig játszottam ezt, amíg el nem hittem én magam is. Pedig voltak, akik tudták, ki vagyok és mi vagyok. Volt, aki ézrevette, hogy valami nincs rendben. Kik? Hát például az a magyatanárom, akit utáltam, akit untam és akitől egyszerre tartottam. Nem láttam mentornak, nem láttam jó tanárnak, valószínűleg azért, mert neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel velem, már ami a tömegekhez való viszonyomat illeti. Neki feltűnt, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, és nem azért, mert az emberek vetettek ki maguk közül. Ő látta, hogy ha akarnék, tökéletesen belesimulhatnék a tömegbe, és senki sem venne észre, látta, hogy nem akarok kilógni, de látta azt is, hogy a lelkem mélyén mégiscsak más lehetek. Mert okosan játszottam, ügyesebben kerültem ki a dolgokat, mint mások, bátrabban mertem szembeszállni vele, pofátlanabbul reagáltam, és nem ültem be a tömegbe, ha kicsi volt a hely. Nem féltem más lenni, még akkor sem, ha sosem vágytam rá, hogy különbözzek. Egyszerűen ilyen vagyok. Nem voltam hangos, nem voltam tűrhetetlenül hanyag, nem hangoztattam a véleményem, nem szálltam versenybe a kegyeiért - én voltam szinte az egyetlen, akit szemmel láthatóan hidegen hagyott a véleménye. Ez pedig nem tetszett neki, ez pedig ma már tetszik nekem, hogy megértem. Eddig nem igazán jöttem rá, mi volt velem a baja, de pár hete sokkal tisztábban látok. De természetesen megint eltértem az eredeti témától kicsit.
Szóval Magneto és én. Senki ne értsen félre, nem vagyok rajongója Eriknek, vagy bármelyik másik film- illetve könyvbéli gonosznak, nem igazán szerettem őket sosem, és ma sem. Csak hát érdekes felfedezni, hogy pont azokkal mutatok hasonlóságot, akikkel nem szimpatizáltam eddig. Hasonló a hasonlónak örül, mondja a szólás. Úgy tűnik, ha ez nem is maradéktalanul igaz, de az tény, hogy hasonló a hasonlót tűri meg legkönnyebben maga mellett.
Megvadult, ez volt a második jellemző. Nos, bátran kijelenthetem, hogy ez megtörtént. A megvadulás szerintem nem azt jelenti, hogy gyilkolásba kezdesz vagy tányérokat vagdosol a falhoz. A megvadulás is szubjektív, a megvadulás az, mikor kifordulsz, kitörsz önmagadból. Én ezt tettem, mikor végre levelet írtam a lakótársaknak otthon, mikor közöltem anyámmal, hogy ha őt zavarja, hogy magánlevelezésben beszélem ki őt, és másokat is, akkor megkezdem ezt nyíltan, azon ne múljon. A kitörés nálam az őszinteséget jelenti, a visszavágás félelme nélküli marást. Sosem szerettem a háborúkat, de emberből vagyok, sajnos. Az ember pedig természeténél fogva háborúzik, ez belénk van kódolva. A kód aktivizálódott bennem is, ha harcolni akarnak velem, harcoljanak. Kíváncsi vagyok, meddig fog menni nekik. A lakótársak már most visszahúzódtak, mint cunami idején a gyilkos hullám, ami csak később csap le. A levelem után elkerültek, én pedig nem veszek róluk tudomást, amit ők szintén elfordulással próbálnak kompenzálni. Nem érdekel igazán, felkészültem. Igazán vad vagyok, csak nem úgy, ahogy ők. Én nem ordítok fennhangon a másikkal, nem csapkodok. A csendes ellenség sokkal félelmetesebb, főleg, ha primitívek ellen kell küzdeni. Ez most úgy hangzik, mintha komolyan azt hinném, hogy háborúzom, de senki nem tudja, mi megy nálunk. Ez tényleg háború, ami eddig anyám és a többi lakó közt folyt. Nem gondolt egyik paraszt sem arra, hogy anyám barlangjában nem csak oroszlán, hanem mérgeskígyó is lakik, aki csendben támad, és elég egyszer odamarnia, azt még sokáig érezni fogják...
Magányos? Hát persze, a magány viszont szerintem pozitív dolog. Ehhez nem fűzök hozzá túl sok mindent. Bárki, aki csak egyszer beleolvasott a blogomba, tudja, hogy magányos típus vagyok, mert ezt választom újra meg újra. Nem bírom elviselni az embereket hosszú távon, ez van.
És végül elborult. Ezt sem kérdőjelezheti meg senki részemről. Az elborult az én szótáramban azt jelenti, hogy más, mint a többi, látványosan más irányba áll, természetellenesnek tűnő fordulatot tett, és most kibillent. Ezt sem tekintem negatívumnak, bár a legtöbb ember bizonyára azt hiszi, hogy ez rossz dolog, elvégre MÁS. Igen, igaz, más, nem átlagos, nem megszokott, látszólag nem egészéges. De ha nem lennénk mi, elborultak, vakmerőek, a sorból kilógok, az árral szemben úszók, morbidok, bizarrok, cinikusok, antiszociálisok, veszélyesek... Akkor hol lenne a világ? Ki tudja, persze, tudom, hogy ez a válasz. Azt is, hogy ez a szöveg hogy hangzik, látom. Hihetetlen talán, de nem vagyok őrült, vagy ha mégis, akkor - vicces - de minden percét élvezem.
Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen dolog fog feldobni, hogy ilyen területen találok önmagamra. Arra végképp nem gondoltam, hogy az ellenállásban fogom megtalálni az örömet, mindig azt hallottam, hogy én jó vagyok, kedves, intelligens, szép, barátságos... De hát mit gondoltak, meddig hazudhatnak maguknak és nekem? Az ember egy idő után felnő, és megismeri saját magát! Mit hittek, meddig takarhatják el a szemem?
Le kellett volna kapni a pillanatokat, mikor szép lassan, a családi összejöveteleken a rokonságnak feltűnt, hogy egyik pillanatról a másikra megváltoztam, és hogy azóta is olyan vagyok: megközelíthetetlenebb, makacsabb, és igen, brutálisabb, mint valaha. Kegyelem vagy igazságosság? Emlékszem, ez a kérdés is benne volt a tesztben, és gondolkozás nélkül az igazságosságra mentem. A kegyelem felesleges, az emberek 99%-a nem érdemli meg, így nem is lennék kegyes, hogy a százból véletlenül egyszer olyan ember kapja a kegyelmet, aki talán rá is szolgált.
Már látom, hogy a régen csak néha felhangzó vádak, hogy önző vagyok, kegyetlen, durva és rideg, mennyire igazak voltak. Ma már fel merem vállalni, hogy önző vagyok. Azt is, hogy kegyetlen, igen, mert nem adom meg a szeretet annak, aki szomjazik rá tőlem, nem erőltetem meg magam másért, mert mások sem teszik ezt velem szemben. Soha többé nem leszek teljes bizalommal senki irányába sem. Csak mint az anyámnál: szándékosan hagytam úgy a dolgaimat, hogy ha akar, akkor beléphessen, és szaglászhasson, szándékosan hagytam minden levelemet, minden megnyitott lapomat elöl. Ha féltem volna a következményektől, ha mindenképp el akartam volna kerülni ezt, egyszerűen másik böngészőt nyitok neki, vagy kitörlöm a jelszavamat. Kicsit bíztam benne, hogy nem lesz ennyire ostoba, és persze, gonosz, alattomos dolog volt belecsalni ebbe, ha valaki rám akarja akasztani a BŰNÖS táblát, tegye. De anyám csak a saját csapdájának a zsinegét húzta meg, senki sem mondta neki, hogy nézelődjön és olvasgasson a személyes cuccaim közt. Mindenki, beleértve őt is, jobban járt volna, ha uralkodik magán, így nem csak hogy mindent, még magát a laptopot is levédtem egy kóddal, amit soha nem találna ki, de olyasmiket is megtudott, amiket nem kellett volna. Most emészheti magátm, gyűlölheti a tulajdon lányát, ráadásul a kegyetlen ivadéka még a számára oly' fontos facebookról is letiltotta minden más rokonával együtt, (amit az öcsém már régen meglépett, mert bár én vagyok a kegyetlen és gonosz, ő gondolkozás nélkül megszabadult az anyánktól már hamarabb, én adtam esélyt, akkor most ki is a kegyetlen?), és nem igazán beszélek vele. Természetesen délután már jött, hideg kávét hozott nekem ki, mosolyogva próbált beszélgetni, nyalt, amit nem értek igazán, és nem is volt hozzá gyomrom. Azóta is kerülöm, és bármit mond majd, bármit tesz, nem engedek neki, se most, sem a közeljövőben, bármiről is legyen szó. Akármennyire is fáj - mert fáj - kimondanom, de utálom, megvetem, és egy szikrányi szeretetet sem érzek irányába. Tegnap este csak úgy kibökte, miközben hatalmas idill közepette kártyáztunk hárman, hogy úgy érzi, mintha két idegennel lne egy asztalnál. Ezen szerintem sokan megsértődtek volna, vagy elszomorodtak volna, míg én? Szerintetek? Röhögtem. Röhögtem, mert annyira jellemző volt ez az egész, hogy már meg sem lepődtem. Még e jelenet előtt mondta amúgy, hogy be kéne engem utalni a pszichológushoz. Hát anyám, őszintén szólva szerintem is.
De Magnetoval egyébként van még egy párhuzam, és nem csak az arroganciánk. Az arroganciát ki lehet kerülni, az lepereg azokról, akik nem akarnak foglalkozni vele. Nem erre gondolok.  Igazából most elgondolkoztam, hogy fogalmazzam meg ezt. Nem mondanám ezt céltudatosságnak, mert előttem nincs olyan tiszta cél, mint előtte volt; nem is mondanám fensőbbrendűségnek, mert én még mindig nem tartom magam értékesebbnek a többi embernél, csak különbözőnek, a jó értelemben, ami mondjuk értékessé tesz, de nem pótolhatatlanná. Leginkább abban hasonlítunk Erikkel, hogy mind a ketten szerettünk volna más irányba menni. Egyikünk sem vágyott arra, hogy az ő esetében bosszúszomjas, nyughatatlan gyilkossá, az én esetemben pedig lassan, de biztosan formálódó, sötét különccé, a társadalomtól elszakadt lénnyé váljunk, de megtörtént. Erre szokták azt mondani, hogy az ember nem küzdhet a sorsa ellen, mert azzal saját maga ellen harcol, abból pedig már elegem van, igen, már most, húsz évesen. Elég volt. Ha ilyen vagyok, amilyen vagyok, akkor ez leszek. Akinek ez nem tetszik, fordujon el, lépjen el előlem, mellőlem, hagyjon magamra, de nem ajánlom senkinek, hogy ok nélkül támadjon nekem. Ha pedig mégis okot adok arra, hogy ellenem forduljon valaki, akkor felkészülök, ne aggódjatok. Nálam a dolog nem úgy működik, mint a legtöbb embernél: hogy megbocsájt, de nem felejt. Az én esetembenfordítva van.
Elfelejtem, mit tett, de a harag, az izzó gyűlölet, a fájdalom, az érzés megmarad, mindegy, mi volt, amit elkövetett. Nem felejtek, de megbocsátok. Ember vagyok, ember vagy, emberek vagyunk: hibázunk. Én is, te is, mi mindnyájan. De attól még nem fogom elfelejteni...
És még ha a lelkem mélyén sötétebb is vagyok, vagy más mintájú, bennem is megvan minden, ami egy jobbféle emberi lényben. Igenis tudok kedves lenni, megértő, türelmes és barátságos. Segítek, ha kell, vezetek bárkit, ha igényli, de tőlem senki, senki ne várja el, hogy segítséget kérjek, vagy kövessek mást. Tényleg lázadok, tényleg szembeállok, de tudom, hogy ezzel mire vállalkozom, bármilyen hihetetlen. Másnak sem ártana elkezdenie felfogni.
Aki ebből bármit is megértett, az kap egy virtuális hátbaveregetést vagy cukrot, amit szeretne. Cukorbetegeknek van diabetikus.
A következő design pedig készül, csak kibillentem kicsit a dolgokból, pluszban más dolgom is van. Például irtózni a világtól, és attól, ami jórészt benne van.
Ó, és ha olyasvalaki téved ide, aki ismer, és tudja, ki vagyok (vagy azt hiszi), nos... akkor üdvözöllek! Ma van a leghosszabb napja az évnek, remélem, jól telik.

***

20:35
Tegnap kiolvastam a Jane Eyre-t, meglepően jó volt, előlépett a kedvenc, akori regényemmé. Ma pedig elkezdtem a 13 okom volt című regényt - és elképesztő. Ilyen véletlen nincs. Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kellene, és ha képesek lesznek Selena Gomezzel csinálni a filmet... Megölök valakit.

"I'm still alive but I'm barely breathing,
just prayed to a God that I don't believe in."

21:10
Remélem nem a skizofrénia jele, hogy ahányszor visszaolvasom, mait írok, olyan érzésem van, mintha más írta volna... De sebaj, attól még tetszik, és a Nagy Archiválás meg is történt. Plusz új, jóval sötétebb, szomorkásabb dizájn várható maholnap, ezért ha az oldal hirtelen szétcsúszik, akkor az azért van.

19:55
Eljött az ideje egy nagy archiválásnak, mert hát eljött. A régi bejegyzéseket ezennel hivatalosan is elzárom a külvilág elől, mert úgy érzem, valami új korszak jött el, de most tényleg. Ez elég hülyén hangzik, de volt egy kisebb incidens, mondhatni nagy kiborulásom a hétvégén, mikor mindent és mindenkit szembesítettem azzal, amit gondolok, és azóta úgy érzem, mintha levetkőztem volna magamról valamit, mintha páncél hullott volna le rólam. Kurvajó érzés, ami azt illeti. Felszabadultnak érzem magam, keményebbnek, mint valaha, mert végre eljutottam arra a pontra, miko már tényleg nem nagyon érdekel, ki mit gondol rólam. Úgy érzem, annak a szava ér valamit, aki elfogad pontosan olyannak, amilyen vagyok, se többnek, se kevesebbnekm, és ilyenből nagyon kevés van. Mostantól nem titkolom azt, ami és aki vagyok, mert nem kell, és senki se tegye, én azt mondom.
Igen, már megmondom a véleményem, ha van. Már megmondom a rokonaimnak, mekkora görénynek tartom őket, és nem bájolgok. Már nem kerülöm a telefonhívásokat, ha tudom, hogy másnak szüksége van rá, hogy beszéljen velem, mert már tudom, hogy igenis szüksége van rá az embereknek, hogy beszéljenek velem, még ha ez fordítva nem is mindig igaz. Már látom, milyenek az emberek, és nem vonom ki magam az egyenletből, csak épp másnak sem hagyom, hogy megpróbálja. Itt vagyok, amíg itt vagyok, ezen a bolygón, ezen a helyen, és nem fogok félreállni más kedvéért, nem is fogom feladni.
Iszonyúan jó érzés önmagamnak lenni, húsz teljes év után. Az ember legyőzhetetlennek, egyszersmind borzalmasan törékenynek érzi magát, és ebből tudom, hogy önmagam adom. Hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban jöhet valaki vagy valami, és porrá zúzhat. Nem tudom, üvegből vagy gyémántból vagyok-e, és tudjátok mit?
Nem is érdekel, és mást se izgasson. Majd kiderül, miből vagyok, ha valaki megpróbál végigmenni rajtam. A titokban nyafogó, sötétben gubbasztó, önbizalomhiányos Vamkának annyi, ez most egy tűzbe vágyó, egyenes hátú, vakmerő Vampka, jobb lesz vigyáznia mindenkinek.
Később esküszöm, hogy mesélek, de addig hallgassátok a zenét, épp ezt hallgatom rongyosra, bár csak a refrénje érdekel igazán. Azt hiszem, én is énekelhetném pár embernek, lehet, hogy egyszer fogom is. Ez nem kizárólag szerelmes zene, azért ezt megjegyezném.